Üdvözlet Közép-Ázsiából!

Megérkezett a beszámoló második fele a kalandokkal:

Járművünk szétesett merevítéseit orosz barátunk, Gyima műhelyében javíttattuk ki, akit egy korábbi versenyről már ismertünk. Mivel azonnal tovább akartunk menni, és már bezártak az autós boltok nem tudtak elmenni gyári merevítést venni, a képen látható megoldás maradt.

Teljesen jól működött egy ideig. A három órás orosz-kazah határátlépés után egy patak partján találtuk meg a többieket, ahol többségük már aludt. Reggel szépen egyenként elindultunk, hogy átszeljük a „parányi” baráti országot, Kazahsztánt. Az első nagyvárosig Atyürauig nagyon rossz úton, lassan haladtunk, fájdalmasan, a technikát sírva sajnálva és sokszor csak lépésben (akkor még nem tudtuk, lesz ennél hosszabb és rosszabb etap). A csodaszép Kaszpi-tenger északi partján fekvő várostól teljesen jó út vezetett a következő táborhelyig Beüneu mellett, majd másnap a határig igazi tereprally pálya következett. Csak 2 defekt után és pár száz méterrel az üzbég határ előtt jutott el a tudatunkig, hogy mi egy szinte széria Zsiguliban ülünk. A pont, amit este érintenünk kellett volna, már reggelre maradt, ehhez nagyon sokat kellett kerülni, nagyon spóroltak a vasúti átjárókkal a Kazahok és még a rendszámot is elhagytuk, mert annyiszor hozzáért a talaj. Kis érdekesség még, hogy az ország azon része ahol autóztunk végig tengerszint alatt maradt 20-30m-rel. Reggel ötkor már indultunk a határhoz, ami 9-kor nyitott, de már több száz ember várakozott megpakolt csomagokkal. A 9 persze 10 óra lett, és mivel autóval nem sokan jöttek, külföldiek csak mi voltunk, előre engedtek minket kerítésen belülre. Ez kicsit megnyugtatott minket, de semmit nem ért, 6 és fél órás procedúrát kellett így is kivárnunk. Mindezt persze nem azért, mert annyi jármű várakozik, mert rajtunk kívül van még vagy 5 jármű, hanem csak mert ez itt a módi. Egy jármű adatainak beírása a “nagykönyvbe” pont fél óra, de kettő után cigiszünet, délben pedig ebédszünet. Szinte mindenki velünk foglalkozik, pedig a határ előtt a nagy sort a legfurcsább népekből álló menekült táborhoz hasonlító gyaloghorda alkotja, nem is beszélve a majd száz kamionról, amik mozdulatlanul várják a nem tudom mit a totál kietlen sivatag közepén. Kemény legények meg kell adni. Próbálom a történteket sorban tálalni, de nagyon nehéz, 10 évre elegendő sztori született és én annál sokkal tovább fogok még róla mesélni. Közben helyi idő szerint fél 6-kor sikerült is elhagyni az indokolatlanul többszörösen “biztosított” üzbég határt, ahol egyébként mindezek után bármilyen nemzetközileg tiltott tárgyat gond nélkül átcsempészhettünk volna. Azt nem is említem, hogy ezeken a közismert dolgokon kívül, amikre mindenki gondol, tilos lenne behozni például bármilyen zöldséget, vagy gyümölcsöt. A határt átlépve megálltunk pénzt váltani. 200 euróért kb. 10 cm-es pénzköteget kaptunk, 520 ezer szumot. Persze nem számoltuk meg az ezres címleteket. Viszonylag rövid táv állt előttünk, kb. 250 km. Azt gondoltuk hamar beérünk a táborhelyre. Mint utóbb kiderült, senki nem ért oda aznap este. Mielőtt lementünk volna a műútról, bevártunk 3 másik csapatot, hogy tudjunk egymásnak segíteni. Kb. 500 m után mi egyedül a rövidebb utat választottuk. 50 km-es sztyeppe után, amin szintkülönbség nem sok volt, de legalább volt sok kicsi bucka, amik kellőképp szétrázták a kocsit, rátértünk egy lezárt útra. Nem véletlen zárták le, de erre vitt az itiner. A rázós homokbuckás út belevezetett minket egy nádasba, ahol folytatódott a móka. Az autó néha, mikor leállítottuk, nem indult újra, de mit ne lehetne megjavítani az út szélén egy Ladán? A náddal benőtt út viszonylag jó volt, néhol beleestünk egy gödörbe, mert nem láttunk semmit. Aztán egyszer csak teljesen elfogyott alólunk, egy árokban végződött (deja vu:). Miután körbejártuk a terepet, az utat keresve, egy másik csapatba botlottunk. Legfeljebb egy órát vezethettünk volna a versenyszabályok miatt, így inkább itt éjszakáztunk. Volt szalonnasütés, szerelés, (nem a mi autónkat), és persze egy kis jól megérdemelt alvás.

Az éjszaka az Aral tó medrében nagyon hűvös volt. Reggelre már egy másik csapat ébresztett minket, és tőlünk körülbelül 50 méterre még egy autó vesztegelt. A műszaki problémák megoldása után, még elfogyasztottuk a maradék élelmiszerkészleteket, és négy autóval, elöl terepjáróval indultunk tovább, megkeresni az utat, amit továbbra is nád borított. Az öt kilométert bő egy óra alatt tettük meg, aztán már csak az út poros része maradt hátra. A dolgot az tette igazán izgalmassá, hogy már csak 70km-re elegendő üzemanyagunk volt, és a többiek is fogytán voltak. Nem tudni, hol lesz legközelebb benzinkút. A műútra kiérve, bevártuk az utolsó autót, amit még két terepjáró követett. Együtt indultunk tovább a 10 km-re lévő hajóroncsokig, amik valaha az Aral tóban szelték a vizet.

Itt lett volna a táborhelyünk. Innen már mindenki a maga tempójában indult tovább. A benzinkútig nem tartott ki a benzinünk.

Persze most is szerencsénk volt, mert utol ért minket az öt srác, akivel az éjszakát töltöttük. Nekik azt füllentettük, hogy 3km-re van egy benzinkút, pedig fogalmunk sem volt róla. Elhúztak minket, és tényleg ott volt a várva várt benzin 3,2 km-re . És mivel még mindig kitartott mellettünk a jószerencse, még benzint is kaptunk, ami nagy szó volt, ugyanis Üzbegisztánban akkora hiánycikk most az üzemanyag, hogy sok helyen nem adnak a turistáknak. Mivel a kutas meg volt róla győződve, hogy a tankunk 45 literes, így ennek megfelelő mennyiséget kellett kifizetnünk. Nem tudta máshogy mérni, a nem túl jó minőségű áruját. Még így is örülhettünk, hogy adott, mert az út mellett dupla áron árulják a hiány miatt. Úgy döntöttünk, hogy meg sem állunk Khiváig, ahol a szállásunk volt. Helyi idő szerint 8 körül értünk be, ahol végre ki tudtunk venni egy szobát, egy heti nomád élet után. Este megnéztük még a történelmi belvárost, ami teljesen ámulatba ejtő, vacsiztunk, és híreket cseréltünk azokkal, akikkel találkoztunk.

Márk reggel még életre keltett egy kocka Ladát, amit 400 km-ről húztak idáig. Így kicsit megkésve, de azzal az örömmel, hogy sokat segíthettünk indultunk tovább Buhara, majd Szamarkand irányába. Az út eleje rázós, a kátyúk nyomokban aszfaltot tartalmaztak. A látképhez hozzá tartozott, hogy 20 kilométerenként valaki kereket cserél az út szélén. Ez itt természetes. Majd rátértünk egy épülő autópályára, aminek az egyik sávja már járható. A táj nem túl változatos, Kazahsztán óta többnyire csak homok, kő és pampafű van. Csak a mindenhol lecsapolt, csatornákba elvezetett Amúr-Darja, és Szir-Darja mentén látni zöldet. Itt többnyire gyapotot termesztenek, és dinnyét, amit az út mellett árulnak mindenhol. Csak ezt és semmi mást. Az itteniek nagyon közvetlenek velünk, ahol megállunk, oda jönnek érdeklődni, honnan jöttünk. Errefelé már a hatóságokkal sincs semmi probléma. Minden város előtt, néha utána is beregisztrálnak, és mehetünk. Buharában már ránk is sötétedett, pedig volt még öt érintőpont, egyenként 20 perces pihenőidővel, így a város neves épületeit és a belvárost sem hagytuk ki. Indultunk tovább Szamarkandba, ahol öt órás kötelező pihenőidőt tartottunk. Amint ez letelt, azonnal Taskent felé vettük az irányt, mert ki volt számolva nagyon az idő, hogy beérjünk 12-re. A navigáció szerint, 11-kor megérkezünk, de soha nem lehet tudni, hogy a gyakori ellenőrző pontoknál mennyi idő a regisztráció, ellenőrzés. A város előtti első ilyen ponton már kivettek minket a sorból, hogy probléma van, a városba az ünnepség miatt nem engednek be külföldi autókat. Itt még kimagyaráztuk, hogy nekünk már pedig muszáj. Az 5 km-rel arrébb lévő helyen, már a parkolóban volt a szervezők autója. Innen egy autó sem megy be a városba, mi viszont menjünk nyugodtan, stoppal, vagy taxival ők majd őrzik az autókat. Versenytársunktól azt az infót kaptuk, hogy várjunk, hamarosan elintézik, hogy rendőri felvezetéssel bevigyenek minket a célig. Kb. egy óra múlva, már 5 csapattal indultunk be a városba taxival. 13 órakor beértünk a célba, ahol a szervezők azzal fogadtak, hogy a versenyszabályzat nem engedi meg az autó cserét, így senki nem teljesítette a távot. Nincs értékelés. Kicsit csalódottak voltunk. Mások nagyon, de ez a Bamako…

u.i.: nekünk pedig amúgy sincs vége eme lezáratlan versenynek, több csapattal egyetemben nyakunkba vesszük a kerekeket és tovább robogunk kelet felé Kirgizisztánba és a mesés hegyek birodalmába, ahol még sok izgalom várja olthatatlan kalandvágyunkat…

Több száz további képet találtok még ide kattintva.

VkontakteShare
This entry was posted in 2013. III. negyedév, Élménybeszámolók, Hírek and tagged . Bookmark the permalink.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!