Mostra Scambio Zsiguli szemmel – Ladával, újratöltve, II. rész

2. rész
Péntek reggel korán ébredtünk, mivel cuccokkal zsúfolt autóban bizony nehézkes a pihenés, hiába a ledönthető ülések. De azért annyi alvás sikerült, hogy legalább ezen igényünk egy időre mellékesnek tűnjön. Én elindultam felfedezni a lehetőségeket, érdeklődni a pályára való bejutásról, és arról, hogy hol és hogyan tudnám hőn szeretett Ladámat megmutatni a talján népnek. Innentől kezdve elég negatív tapasztalatok értek, mármint az információk, a félremagyarázás és a nyíltan semmibe vétel területén. Ahány pályához tartozó embert megkérdeztem, annyifélét mondtak, majd egy órás bolyongás után betereltek egy sorba, ami úgy tűnt, a céljaim eléréséhez vezet. Mikor én is a megfelelő pozícióba kerültem, újra elregéltem igényemet, miszerint a célegyenesben szeretném az autót kiállítani, és úgy tudom, hogy ezt két napra 50 Euróért tehetem meg. Ezzel szemben közölték, hogy ilyen lehetőség nincs, csak három napra 100 Euróért valahol, a pályán kapott helyen állhatok meg vele. Nagyjából értettem, hogy egyszinten akarnak kezelni az árusokkal, de hiába mondtam, hogy én nem eladni, hanem kiállítani jöttem, egyáltalán nem érdekelte őket. Így sajnos lehetőségek híján kifizettem a 100 Eurót, és vettem át a pályára való bejutáshoz szükséges papírokat. Viszont lelki sértődésem oly mértékű volt, hogy eldöntöttem, aznap már nem megyek vissza a pályára, inkább a foglalt szálláshelyünk, Ravenna tengerpartját vesszük be. Így neki is indultunk, kb. egy órányi autózás után érkeztünk a Dante ifjúsági szállóhoz, elfoglaltuk a szobákat, és irány a part. Ott töltöttük az egész napot, felfrissülve a hullámokban, picit leégve a napon. De azért jól éreztük magunkat, este pedig kellő fáradtsággal céloztuk meg az ágyakat. A meleg kevésbé nyújtott önfeledt pihenést, de a ventilátorok és az álmosság végül győzedelmeskedett.

Reggel korán keltünk, hogy hétre már a pályán lehessünk, beleszámolva a közel egy órás utat, a reggelizést… De a terv sikerült, Faenzán áthaladva még az is megfordult a fejemben, hogy visszafelé megnézzük a Minardi főhadiszállását (ez sajnos nem jött össze). Aztán a pályára érve ért minket a hidegzuhany, amikoris végső stádiumba jutott az undor, a harag és a tehetetlenség… A pályára hajtva az első ember ugyanis azzal fogadott, hogy akkor 50 Euro megfizetésével két napig állhatok a célegyenesben az autóval… Képzelhetitek, hogy pillanatok alatt jutott el a hűtővizem a forráspontig. Mutatom neki, hogy akkor fizessen vissza nekem 50 Eurot, és akkor részemről oké, a célegyenesben állok. A válasz természetesen az volt, hogy ezt nem lehet, vagy megveszem az 50 Euros jegyet, vagy menjek oda, ahova a 100 Euros jegyem szól. Köszönöm olaszok, köszönöm Imola!!! Úgyhogy szépen végigcsorogva a pályán, elfoglaltam helyemet – haragomat enyhítette, hogy nagyon sok honfitárssal találkoztunk, sőt, gyakorlatilag körülöttünk csak magyarok voltak, motorokkal, alkatrészekkel felfegyverkezve. Egész nap büszkén feszítettem a fehér Lada mellett, és próbáltam angolul ecsetelni az autó érdekességeit a csodálkozó olaszoknak, akik persze először legyintve mentek el előtte, lám, csak egy 124-es Fiat… De pár lépés után szinte mindenki megtorpant, visszafordult, majd rövid csodálkozás után felragyogó szemmel konstatálta, hogy ez egy LADA!!! Ilyenkor persze büszkeség töltötte el kicsiny szívemet…

A délelőtt ezen történésekkel telt, délutánra viszont már izgatottan vártam Paolo barátom megérkezését. Majd eljött a várva várt pillanat, amikoris egy magas, jókiállású fiatalember lépett hozzánk, és csak annyit kérdezett: Joseph? Hát persze, hogy én! És onnantól a véget nem érő élmények, történetek Fiatról, Zsiguliról, családról, útról és az autók (természetesen a Fiat és a Zsiguli szintjén) iránti szeretetről. Közben persze amit tudtam, fordítottam édesanyám számára is – illetve Paolo felé azt, amit édesanyám mondott vagy kérdezett. És Paolo addigi szerepemet is átvette, onnantól kezdve már minden érdeklődőnek ő ecsetelte a Fiat-Zsiguli kapcsolat részleteit, a kocsi jellemzőit és érdekességeit, az eltéréseket a Fiat 124-hez képest, olyan felkészültséggel, hogy még én is elámultam tőle. Láthatóan nagyon élvezte ezt a szerepet, hiszen csillogó szemmel tartott kiselőadást mindenkinek. Természetesen a közös fotó sem maradhatott el…

Közben utazásunk két másik résztvevője is megérkezett, Gergő és Sanyi is csatlakozott hozzánk. Aztán az autót lezárva, elindultunk, immáron hármasban körbenézni a pályán, és lehetőség szerint alkatrészeket, ereklyéket begyűjteni. Alig indultunk el, mikor Rónai Marci SMS-ezett (vagy hívott, már nem emlékszem), hogy ott állnak az autónál, úgyhogy én gyorsan szaladtam vissza, váltottunk egy pár szót, készült közös fotó (ezt Marcitól kérjétek!!!). Majd rohantam vissza az enyémekhez. Belevetettük magunkat az alkatrészek forgatagába, de sajnos szomorúan konstatáltam, hogy én bizony kevés vagyok ahhoz, hogy megfelelő dolgokat túrjak fel. Alig láttam számomra használható vagy értékes dolgokat, nemhogy vásároltam volna. Úgyhogy az egész napot kb. 50 Euró elköltésével és pár apróság tulajdonlásának örömével zártam. De mielőtt végleg elbúcsúztunk volna a pályától és a börzétől, azért megtekintettük azon autókat is, amelyek közé nem állhattunk oda…

De számomra legkedvesebb egy 124-es Special T volt, 1600-as motorral. Potom 7000 Euroért akár meg is vehettem volna…

Majd a nap végeztével visszatértünk szálláshelyünkre. Ekkor még úgy terveztük, hogy másnap csapatostul vonulunk ki a pályára…