Húszból egy

Tompa Gábor barátunk orvosai nagyot hibáztak, nem tiltották el súlyos Zsiguli függősége kezelése közben az internet használatától. Ott meg, mint tudjuk, ami nem pornó, az leginkább kívánatos Zsiguli hirdetés. Hát talált egyet, és utána eredt. Saját szavaival mondja most el az 1600-os beszerzésének történetét.

Lelkes amatőrként immár egy éve vadászom a Zsigulikat és csatolt (alkat)részeiket. Ennek keretében újra felfedeztem Magyarország minden szegletét Ábrahámhegytől Debrecenig, Bonyhádtól Ózdig. Novemberben attól sem riadtunk vissza Bóna Zolival és Rónai Marcival, hogy Lengyelországba menjünk a „jó fogás” reményében. Útjaim azonban leginkább csalódással végződtek. Borzalmas autókat találtam a vágyott különlegességek helyett.

Egy „hibátlan” belső a Balaton Felvidékről

Egy húsz éve fűtött garázsban álló 1971-es, mely számos macskageneráció szülőszobája volt

Az alváz nélküli Zsiguli Lengyelországban

Az épeszű olvasó azt gondolná, hogy ezen élmények és autók alaposan megedzik az ember elméjét, és előbb-utóbb felhagy azzal, hogy ilyen kirándulásoknak tegye ki magát. A veteránbolond azonban másként működik, a kudarcok nem szegik kedvét, sőt, egyre elvetemültebb kalandokba bocsátkozik a várva várt beteljesülés reményében. Így van ez velem is. A lengyelországi út nem tántorított el attól, hogy tovább keressem álmaim 2106-osát. Éppen külföldre készültem, amikor egy furcsa hirdetést találtam a mobile.de-n. „Lada Other” megnevezés alatt egy piros 2103-as hátterében ott kéklett egy 06-os kontúrja. 

Takarásban a mobile.de-n Az ötszáz eurós áron kívül a hirdető mást nem közölt az autóról, ezért gyors e-mail írásba kezdtem. A válasz nem váratott sokáig magára. Éppen a reptéren bambultam a telefonomra, amikor befutott az eladó, Pavel levele: az autó 203 ezres alvázszámú és a levélhez csatolt képek tanúsága szerint meglehetősen jó állapotú. A további önfeledt ügyintézést csak az nehezítette, hogy még a képek végére sem értem, máris megkezdődött az utasok beszállítása. Nem volt mit tenni, a reptéri buszon gyorsan hívtam Marcit, hogy megtudjam, mit is jelent gyártási évben az alvázszám, aztán Zolit, hogy szombaton ráér-e felfedezni Česke Budejovicét. Mindkét választ megkaptam: az alvázszám 1978 közepére utal, és Zoli is közölte, hogy „végül is” ráér velem tartani. Az elkövetkező két órában aztán volt időm azon gondolkodni, hogy mindezt hogyan fogom otthon előadni…

Állandó cinkostársaimat, Norbit és Attilát is bevontam a tervbe. Attila lelkes volt, Norbi inkább fásult. De végül ő is rátapintott a lényegre: „egy korai ezerhatos mindig megér 500 eurót”. Ez kellő lendületet adott ahhoz, hogy megírjam Pavelnek a jó hírt: megvenném az autót és szombaton el is hoznánk. Talán meglepte határozottságom, de végül – egy nap gondolkodás után – igent mondott. Megígérte, hogy szombatig nem adja másnak az autót. Menjünk, várni fog. Miután a terv révbe érni látszott, elöntöttek az elmúlt egy év emlékei. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi lesz, ha ismét lyukra futok, 500 kilométer megtétele után ott állunk majd valami fényképeken kisminkelt romhalmaz előtt. Marci sajnos ezúttal nem tudott csatlakozni, mert halaszthatatlan dolga támadt. Legkedvesebb Volga kombiját várta haza. Így történt tehát, hogy egy márciusi szombaton, reggel hatkor Zolival kettesben vágtunk neki a kalandnak.

Út közben tovább latolgattuk az esélyeket. Azon gondolkodtunk, a lengyel úthoz hasonlóan vajon lesz-e vicces híradás ezen vállalkozásunkból? Érdekel-e majd bárkit, ha egy normális autót találunk? El merjük-e mondani bárkinek, ha nem…? Amikor megérkeztünk a tetthelyre déja vu érzésem támadt. Ebben a faluban sem voltak utcák, a házszámok kiszámíthatatlanul követték egymást, csakúgy mint az alváz nélküli Zsiguli falujában, Lengyelországban. Az udvarba lépve pedig békésen kapirgáló tyúkok fogadtak bennünket. Te jó ég! Lengyelországban is baromfik sorfala között vezetett az út a borzalmas állapotban lévő Zsigulihoz. Csak nem ismét ez lesz a vége??? A cseh tyúkokat azóta jobban szeretem

A takaros porta végében álló pajtához közeledve azonban egyre jobban csúszott a szám széle a fülem irányába. Az autót megpillantva egyre inkább azt éreztem, hogy ezúttal nem estünk pofára, az várt bennünket, amire titkon számítottunk. Sőt!!! Aki kapja, marja…

Az autó valóban 107 ezer kilométert futhatott és egy-két horpadástól eltekintve nagyon jó benyomást keltett. Az orrán egy korábbi karambol nyomait hordozza, de talán ennek köszönhető a (kicserélt) hűtőrács szinte hibátlan állapota. A belső kárpitokat nem kímélte az UV sugárzás, de az ajtókárpitok szép egyenesek, a szőnyeg mint az új. Az üvegek gyáriak, felváltva 77-ből és 78-ból. Egy szó mint száz, egy kiváló felújítási alap, mely méltó társa lehet Attila, Vaskó és a többiek „ezerharcsáinak”. Zoli – bár nem látszik rajta, de – imádja ezt az érzést

Nekiláttunk hát felpakolni az autót és miután utolsó euro centjeinket is ott hagytuk Pavelnál pár kurrens alkatrész ellenében, boldog elégedettséggel indultunk haza. Kedvünket az osztrák autópályán „átnéző” autósok becsmérlő pillantása sem tudta elvenni, akik tekintetéből csak úgy sugárzott a kérdés: „Mit húznak ezek elmebetegek maguk után???” Egy Zsiguli tolt minket egészen hazáig:

Én csak Bóna Zoli rezignált megjegyzését tenném még hozzá: „Kellett, mint egy falat kenyér!” Gratulálunk, és várjuk majd a találkozókon!

VkontakteShare
This entry was posted in 2012. II. negyedév, Élménybeszámolók, Hírek and tagged , , . Bookmark the permalink.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!