1975 nyár elején (nem emlékszem pontosan) vette át nagyapám a Merkúrtól, azóta családi tulajdon, előbb édesapám, az ő halála óta az én nevemen. Eredeti rendszáma UV 23-24 volt. Sajnos korabeli dokumentumaiból mindössze három papír maradt meg, az előrendelés, a kiértesítés az átvétel dátumáról, illetőleg egy ’80-ban kiállított műszaki adatlap (vizsga). 36 éve szolgálja a családot, a 70-es években sokat kirándultak vele nagyszüleim és szüleim. Magyarország bejárásán kívül eljutottak vele Pozsonyba ill. az akkori Csehszlovákia magyar határhoz közeli helyeire. Később már csak alkalmanként vállalkoztak hosszabb utakra, egy-egy nyaralás, vagy távoli ismerősök, rokonok meglátogatása alkalmával. A 80-as és 90-es években hétvégi autóként szolgált, tavasztól őszig a Budapest-Gyömrő távolságot minden szombat-vasárnap oda-vissza megtette. Így gyarapodott a futott kilométerek száma, amely a 90-es évek közepére már megközelítette a 90 ezer km-t.
És ekkor jött az autó életében a nagy változás, 97-ben megszereztem a jogosítványomat! Utána sokkal erősebb és gyakrabb igénybevételnek volt kitéve, sajnos 2004–2007-ben a napi munkábajárásban is kivette a részét. Azért sajnos, mert ezen időszak alatt az állagromlás bepótolta mindazt, amit az előtte eltelt közel 30 évben nem sikerült elérnie. Így a téli használat miatt fokozott rozsdásodás indult be, és ez egészen odáig vezetett, hogy 2007-ben teljes karosszéria-felújításra volt szükség. Ekkor teljesen körbe lett lakatolva, cserélve lettek a sárvédőlemezek, a motorháztető, a taposólemezek, a pótkerék- és üzemanyagtank-alj, és teljes fényezésen esett át. Megintcsak sajnos, de ez nem úgy történt, ahogy én azt szerettem volna, így a megmaradt eredeti karosszériaelemeken még most is rajta van a gyári fényezés, mélyen a jelenlegi alatt…

Amúgy a jármű igen fordulatos történelemmel rendelkezik, ebbe beletartozik az abszolút relaxált nyugalom (évtizedeken keresztül télen fűtött garázsban pihent), de sajnos az abszolút rombolás is – 90-es évek elején túlélt egy gazdasági totálkárt. Szerencsére édesapám autó iránti szeretete és megbecsülése megmentette a totálkárosra tört (egy veszekedő pár belerohant hátulról a mögöttünk parkoló autóba, és azt tolta rá a miénkre) autót a bontótól, és habár anyagilag nagyon megterhelte a családot, de az autó újjászületve tért vissza hozzánk, és szolgálja azóta is rendületlenül a famíliát.
Édesapám halála óta én viszem tovább a mostmár családtaggá avanzsált Zsigulit, amely hűségéért, önfeláldozásáért és kitartó szolgálataiért végre megérdemelten vesz részt autós találkozókon, kiállításokon, ahol annak ellenére, hogy igencsak megviselt műszerfallal, össze-vissza álló karosszériaelemekkel, néhol lepattogzott fényezéssel, itt-ott kifakult, de azért még mutatós krómokkal mutatkozik, mégis sokak elismerését, dícséretét könyvelheti el. Büszke vagyok rá, hogy én vigyázhatok rá, hogy én vezethetem, és benne ülve újra emlékezem azokra az utakra, amikor még nagyszüleimmel, szüleimmel együtt, a hátsó ülésen középen ülve, a két első ülésre könyökölve (abszolút szabályosan… ;-D) néztem az utat, ahogy haladtunk a célunk felé.